Például hogy hogyan mondogattam mindenkinek, hogy áááá csak megpróbálom, de ne reménykedjünk semmiben, meg hogy igazából ennél már csak akkor lehetne kevesebb esélyem ha el se indulnék. És akkor persze mindenki bólogatott, volt aki úgy hogy:"persze persze kicsikém, de te olyan csodálatos vagy hogy biztos megnyered"(anyukám). "Valljuk be, nem sok esélyed van"( legjobb barátom) és végül édesapám: "Kamilla én még mindig nem hiszem el, hogy itt nem leánykereskedelemről van szó. TÚL jól hangzik".
És tényleg túl jól hangzott, mikor elolvastam magyar egyesület honlapját:A United World Colleges nem egyszerűen a világ minden részében elhelyezkedő oktatási intézmények csoportja, hanem egy mozgalom, egy bizonyos életfilozófia és idealizmus megtestesítője. (itt kezdtem el szerelembe esni a mozgalommal.) "A világ több, mint 120 országából érkeznek a 16-19 éves fiatalok (egy iskolában egyszerre hozzávetőlegesen 80 nemzet lányai-fiai vannak jelen), hogy ösztöndíjasként két éven át együtt tanuljanak és éljenek, a nemzetközi kapcsolatok fejlesztése és a kultúrák harmóniája jegyében. A kultúrák keveredése és az otthonitól eltérő környezet nagymértékben formálja a személyiséget, fejleszti a problémamegoldó készséget, toleranciára, felelősségtudatra nevel; továbbá fogékonnyá teszi a fiatalokat a világban jelen lévő, globális problémákra."( itt már kezdtem megijedni) "A jelentkezők közül minden országban a UWC nemzeti bizottságok, illetve az iskolák erre a célra felállított testületei általában többfordulós folyamatban választják ki a legrátermettebbeket. A válogatás alapja kizárólag az egyéni tehetség, rátermettség és motiváció, a családi és anyagi háttér, vagy egyéb körülmények nem számítanak." ennek kifejezetten örültem. Egy lehetőség ami nem a pénzről és nem (csak) a jó jegyekről szól. Persze hogy belevágtam.
És a rész ami szerintem minden pályázót halálra rémiszt, dobpergést kérek:"Az iskola célja ettől kezdve a nemzetek közti megbékélés, teljes egyetértés megteremtése, biztosítása lett, kezdetben azzal a nem titkolt szándékkal, hogy növendékei közül kerüljenek ki Európa, s talán az egész világ szellemi és politikai életének leendő vezetői." Csak reménykedni tudok, hogy most már nem várnak tőlünk világmegváltást. :D
Az önbizalomhiány hullámok és annak ellenére, hogy utolsó este a pályázatom mutatója 70%on állt, mégis kijuttattam Indába. Emlékszem mikor megkaptam az értesítést, hogy továbbjutottam az interjúra, az IKEÁban voltam és épp zártam az éttermet. Aznap még csak körülbelül 30szor ellenőriztem az emailjeimet és a harmincegyedik alkalommal ott volt.
Kedves Domján Kamilla Panna!
Örülünk és köszönjük, hogy részt vettél az UWC Magyarországi Egyesülete által meghirdetett pályázaton.
Örömmel értesítünk, hogy sikeres pályázatod eredményeképpen továbbjutottál a válogatás következő fordulójába!
Egy percig csak sikoltozni meg ugrálni tudtam, de utána sikeresen a fejembe vertem, hogy ez még nem jelent semmit, még két forduló, biztos hogy kiesem, de az is lehet hogy most szívrohamot kapok az izgatottságtól és korai halálom miatt minimális esélyem sem marad.
Az interjú előtt izgultam legjobban a válogatási folyamat alatt. Éjszakánként nem aludtam és borzalmasabbnál borzalmasabb lehetséges végkimenetek pörögtek a szemem előtt. A kitűzött napon röpke háromnegyedóra alatt el döntöttem mit veszek fel( farmenadrág, póló és a bézs blézerem mellett döntöttem. (Laza, de nem túl laza)) és utána irány a budapesti helyszín, ahova csupán két órával előbb ékeztünk, mivel rettegtem, hogy elkésünk. Az interjú részleteiről nem beszélhetek, legyen az meglepetés minden pályázónak :) , de az a sablon szöveg, hogy légy önmagad tényleg működik. Az interjú végén-bár minden válogató végtelenül kedves volt- futottam vissza a terembe, ahol anyukám várakozott. A kocsiig vezető utat hüppögve tettem meg, úgy éreztem mindent elszúrtam és újra meg újra játszottam a beszélgetést a fejemben, hibáimat elemezve.
Persze egy sajtburger menü egy mekis fagyival helyrerázta a kis lelkemet. Ezután próbáltam nem is gondolni az egészre, ami persze lehetetlen. Inkább a közeledő amerikai utazásomra és a kis illetve előrehozott érettségire koncentráltam. És eközben csak úgy napi 50x ellenőriztem az e-mailjeimet. Két nap múlva jött az értesítés, hogy tovább jutottam. Örömkönnyek anyától, egy " nem mondom, hogy nem lepődtem meg" apától, sok sok gratuláció és a mellkasomat innentől folyamatosan feszítő páni félelem volt a reakció. Vigül is csak az életem további alakulásáról van szó.
A harmadik fordulóról legyen elég annyi, hogy iszonyatosan kimerítő, de egyben megismételhetetlen élmény volt. Jó volt megismerni 15 olyan embert, akit valami hasonló hajt mint engem, az egyesület tagjairól már nem is beszélve.
Utána megint az idegtépő várakozás. Eltelt egy-két hét, mi génkezelt csillebérciek szép lassan agyvérzést kaptunk mind, de aztán csak megérkezett. Egyik nap láttam hogy Eliza kiírta a facebook csoportunkba, hogy Wales. Csak ennyit. Én próbáltam nyugodt maradni, nehogymár a suliban kapjak rángógörcsöt és felhívtam anyát megjött-e a levél, aki épp dolgozott, szóval hívta apát, hogy nézze meg a postaládát ASAP. Aztán hívott, hogy meg jött, persze mindez egy olaszóra kellős közepén történt, szóval igen érdekes szituáció volt. Felhívtam apát, a beszélgetés körülbelül így nézett ki:
Apa: Megérkezett
Én:TUDOMTUDOMTUDOM
Apa: Akarod, hogy kinyissam?
Én: Igen! Vagy inkább ne, majd én! Inkább mégis, ha nem akkor, haza se megyek többet, vagy inkább el se mond.
Apa: Inkább beviszem.
Én: Oké, de Apa.... vastag boríték vagy vékony boríték?
Apa: Vastag
Szóval végül apa kocsijában ültünk, mindketten pattanásig feszültünk és apa azt kérte mondjak mindkét eshetőségről valami pozitívat. Teljesen szétestem már addigra és a levél feltépése közben mondtam" Ha nem akkor elköltöm az összes spórolt pénzem és elmegyek Londonba és ősszel a sulival Nápolyba. Ha pedig igen... Azt nem kell magyaráznom. Mikor kinyitottam nem tudtam elolvasni, pedig a lényeg ki volt emelve vastag fekete betűkkel. Csak ültem és bámultam a betűket és arra gondoltam, hogy mennyire kellemetlen, hogy most felejtettem el hogy kell olvasni, de abból, hogy apa sírva a nyakamba borult, tudtam, hogy sikerült. Előtte sose láttam sírni az apukámat, engem is rázott a zokogás meg a nevetés, így felváltva. Aztán pont mikor sikerült abbahagynunk, hüppögve csak annyit mondtam: " Apa, megyek Indiába" És akkor megint sírtunk és felhívtuk anyát is, aki pedig a vásárlók legnagyobb megrökönyödésére az IKEA vevőszolgálatán itatta az egereket.
Az iskolába visszaérve mindenki gratulált, én pedig transzba esve mászkáltam. Az osztályfőnököm sírva ölelt meg és azt mondta, még sose találkozott élő diákkal aki megnyert volna valami hasonló volumenű dolgot. Utána pedig boldog-boldogtalannak mesélte a nagy hírt.
Azóta sem tudom feldolgozni :)
